Mert rejtőzik előlem
mivoltom, felőlem
nem maradhat semmi
sem gondom, s nem mondom,
ez itt a való,
én meg agyaló
bűnöző vagyok.
Börtönbe zárattam.
Mert ki tudja a titkot,
s ismeri a fényt,
de nem cselekszi,
mit az Úr Krisztus kért,
nagyobb a bűne,
mit más nem tűrne;
közel a vég.
Az ördög táncol velem,
a halálhoz láncol,
leköti szívem,
esek, zuhanok befelé.
Az utolsó vívásom elé
léptem boldogtalan.
Szeretetem mélysége
felszínről nem látható,
ott csak kétsége
eszemnek, ami átható,
s lelkem mérgezi.
Az idő végezi dolgát,
ezt a rabszolgát
üti, vágja, űzi, taszítja,
s csak a lelkét szítja:
mozdulj!
Robbannék szét, végtelen erő
gyülemlik, nincs forma,
s önmagát védi s pusztítja.
Bátor a lány, ki ezt mind felfogja,
neki ez nem gondja,
ki nem függ tőlem,
karjaiban tart, s nem ítél,
s én szeretem őt,
ki önmagát adja, a nőt,
ki példával mutatja,
mi az élet,
könnyeim itatja,
és férfivá lényegít.
Bátor, mert felvállalja,
amit mások rejtenek,
s amit én is elfedek,
képmutatók az emberek.
Nem kell, hogy szólj,
s nem kell tanács,
csak a két szemed, s az,
hogy Te önmagad add ,
és zsarnokságom megbocsásd.

bár ismerem, ismerhetném
olykor jobban, közelebbről
barátom, hajdani én,
aki ankot hordtam rézből,
míg meg nem haltam azon
estve, s megszülettem
sebeimből új szövetséget
teremtve, mit kamaszon
egyre csak sejtettem,
révültem, és elégetett.

Mi a megoldás,
kötés, tartás, oldás,
csak forrongó vérem
ügyében Istent kérem
talpra állítani
segítsen.
Nincs nékem más
kincsem,
mint tisztító erőm,
tőle kaptam velőm,
és hitem, hiszen
hiszem, hogy Egy
az Út és Élet.
Amelyen korlát
vagyok magamnak,
amelyben bordát
török, ha adnak
csendet és kalapácsot,
kettétöröm a vasrácsot.
Nagy a kis értés,
imádkozom, hagyj el
kísértés, fagyj el,
alig van megértés,
s nem segít alkohol,
a pia, erélyesen lohol
s kohol tüzet az
entrópia.
Csak hol korlát vagyok,
ott a káosz nő,
kiteljesedés útján
mindent magam mögött hagyok,
a hőforrás kútján, mint tő,
új emberré fakadok.

Agyam dagad,
ideg kopog,
észt tenyészt,
tapasztalat,
amely ragad,
szívem ropog,
és emészt,
tapaszt falat.

Elektromos
jelek sora,
agy lefagy,
váltakozó
eszem koros,
szelek pora
vagy, avagy
másat hozó.

Határ vadász
lelkem oda,
ép eképp:
elfelejtet,
ha már hadász,
felken, oda-
lép, e kép
engem rejttet.

Valós léted:
éted éled,
egy e kegy,
csak őt féled,
hamis kéted
érted, kéred,
hegyre megy:
Isten véled.

Összekötöm az eget a földdel,
legalább két személyiséggel
élek, néha érzem: több vagyok,
sokszor ragyog,
máskor zokog
az én szívem, és ropog,
vízen járok, tűzben égek,
a végén majd kiégek,
nem bírom ezt a hajszát.
Mégis piszkálom
az alvó oroszlán bajszát.
Amit érzek, hatalmas erő,
elmém szűk keretei közt
tán vakmerő,
csupán a szer eteti őt,
s túlfeszíti a létrát,
zokogva sírok én hát
a válladon, ha itt vagy,
nem vagyok szomorú vagy
letört, csupán hagy-
om, átjárjon az érzés,
a teljesség, a mozgás,
a nagyobb létezés felé
törekvő kiteljesedés.
Talán lesz majd végzés,
erőteljes vérzés,
kiképzés és oldás,
hogy emelkedhessem
a megszokástól az Úr elé,
ez a beteljesedés.
Nem vagyok gonosz,
máskor annyira érzem
magam annak, erőm zeniten,
legott jő Kronosz,
s megáll az idő készen,
mint kódolt, talmi életen.
Elég volt, hagyjál,
szeretlek bennetek,
ez mégsem elég, hagy áll-
jak el az útból, vesszetek,
hátha az Isten ment meg
bennünket, én a pokolba
kerülök, mert otromba
voltam, s gyáva...
Megérint a láva,
a túlvilági kéve,
a búzaszemet a malomba téve
látom át az Isten akaratát,
Mint ő, a nagy költő
is megírta volt, ki megholt:
Ehess, ihass, ölelhess, alhass.
S én ölelnék. Ki ölelni mert,
tudja, végzetem, hogy embert
szeressek, mást nem is tudok,
nevessek, ilyenéletem útja.
De van, hogy felfordulok,
számat becsmérlet hagyja,
csak miattam van, az ego baja,
mert korlátolt az elme,
s nem hitt elégé Őbenne!
Csak a béke és a hit,
ami ér itt valamit,
de érni csak küzdéssel,
érteni pedig csak szívvel,
lehet, szabad, kell.
Így énekel
ezen estén,
a világot furán lesvén
otthonában a "bölcs nihil",
aki még csak nem is civil,
nem is bölcs,
egy éretlen gyümölcs.
Közel az aratás,
hadd legyek hálás,
és hadd mondjam el neked:
nem ismerlek tán,
és csak nézlek, bután,
szívemből szeretlek.

Sötétből a fényre léptem,
sírtam, fáztam és téptem
a markomba kerülő mindent;
új valami vár itt lent.

Tapasztalat és meg-élés.
Ehhez elég a megélés?
Mégsem élek én igazán,
hiába veszem lazán.

Tarka képletek, számadatok,
kék függönyről gondolatok,
jobban tudomok, hülye vagy!-ok. -
A pokol kapujába futok!

Felállt ím az ész érája,
az intellektus bő szférája,
bárki tud bármiről bármit
s hittel hiszik; csak ez számít.

Felépítesz egy világot,
olyat, mit körülhatárolt
az elméd, s ebben mozogsz,
biztonságban robotolsz.

E biztonság éppoly hamis,
mint a határ, látszat az is.
Biztonság, mert erőst bízol,
egod nő csak, s te hízol.

Korlátolt, így csak fél,
lényed eztán mindig fél,
hogy mitől: a léttől,
önvalód végtelenjétől.

Felfogni ésszel lehetetlen,
itt a kettes tehetetlen,
csak egységben látni, ennyi,
nem számolható, mennyi.

A szív tere az igaz út,
a szeretet ereje kút,
nem raszterez, nem válogat,
zárványokat kitárogat.

Az energia ismét foly tán,
igaz megélésünk folytán
lényünk a felismerés,
hogy az ész az élethez
kevés.

S legyen szerepe bár egy,
mint Luciferé Isteni kegy,
a tagadás, a kettős látás,
az anyag, a Föld is hálás.

Sötétség fedte út
a világot nem értő rút
elme számára gyúrt bút,
fúrt kút vár, már.

Parázslik a szó,
hűs víz hív, mily jó,
szomjoltó tó, folyó,
fényben pislákló,
sugarát szét szóró
alászálló,
utamra ráutaló
testvérem: Hold.

Holt.
Reményben várva
élte teljes volt,
erejét feladva
önként folt-
tá vált, hátrált,
hált, várt.

Így járt,
s haladt, s bár állt,
sírba zuhanva szállt,
táncolt a lét élén,
az idők elején s végén,
szívet tárt,
nyílt karokkal békén,
fogva, adva, s fog-adva
a régen elfeledt,
múlt sodrába veszett,
eltemetett, megvetett,
ősteremtetett tényt:
a sötétség léte szüli
a fényt.

A fényt,
mi megvilágosít,
mi lénnyé lényegít,
legyengít, kiderít,
utamra igazít,
belülről épít, s kiterít.
Igazzá alakít, s érezvén
halovány hajszálait:

Tőrt döf, lök, bök,
kört bont, vért ont,
kér: várj, menj, állj,
élj, hálj, vélj, hálálj!

Éh, szomj, vágy, ágy,
erő, izom, báj, lány,
vér, hús, test, szárny,
lét, vég, álom, határ,
légzet, végzet, képzet,
érzet, erezet, eredet,
kerevet, kert vár rám,
megvált ám, megváltnám,
sejlik mélyről, fejlik
bennem Fény, az érzés:
Ő Én.

A Hold: belső mivolt.
Minden, ami van, volt.
Minden, ami él, s holt,
ami fél, ami egység,
ami életre kél, egy s ég,
ami szép, érdektől menten,
szívet melengető, keblet fenten,
belülről áradó fúrt kút.

Merned kell tenni,
a vizet a kútból kimerni.
Így marad tiszta a forrás,
oszlik szét a rontás, csalódás,
merned kell lenni,
amit érzel, azt beszélni,
kevesebbet se többet, mást,

s majd egynap
remélni, a Hold, a Nap,
s a Csillagpalást,
végleg befogadnak.
Utad végén Magadnak
nyújtanak megnyugvást.

A Hold fénye táncol az éjben,
A Nappal örömmel jár a Fényben,
A Csillagok gyújtják az új jövőt,
Míg fel nem érem az Eljövőt,
A Föld véd, míg védem őt,
Szeretve, várva a Felnövőt,
az új jövőt: a gyermeket,
kiben a Fény megtestesedett.

Bevégeztetett.

~ 2018. május 15.

Beethoven: Holdfény szonátájának első tétele ihlette a verset.

Istenfélelem.
Ez az egyetlen
él-elem, ami maradt nekem.
Nem matt eszmei elem,
hiszen teljes és végtelen.

Mindenható.
Bárhol található,
magasságos Nagy Alkotó,
agyam áltató Varázsaltató,
ábrándos álmokkal Áraszttató.

Belőled fakadó félelem,
az Isten uralkodik velem,
s mossa lelkem partjait,
e Fényesség lám: elvakít!
A döntés kétségbe taszít.

Nincs már szabály, se forma,
Tiéd a Hit, az egyetlen norma,
hogy életed megélhesd,
a titkokat megérthesd.
Csak indulj végre, és keresd!

Tagadd, ha erőd van s eszed,
hidd, hogy amíg ezt teszed,
búdnak elejét veszed.

Tüntess, hisz nem jó semmise,
itt nem kell hit, sem mise;
légy világod semmisse.

Támadj, amíg a remény él,
hogy változás csak így kél,
ha sok ember együtt fél...

Ha sok ember együtt remél!
a változás csak így kél,
ne támadjál, csak tegyél.

Légy a világban: a semmi,
hited a tiéd, s nem mi,
feltűnsz majd jónak lenni.

Bánatod elejét venned
hidd, hogy így kell lenned:
ne tagadj, fog(j,) adj, Benned!

~
N.B.
2018. április 22.