S a teremben a tábla mellett,
a tábla széle díszes oszlopként magaslik.
Egy sima, szürke, kazettás szerkezet,
mely égnek szökell, a plafonig.
Szögek voltak a kazettákban,
mindkét szélén, végig, felfelé,
Leonardo ezt az alkotást megirigyelné.
Díszes fából rózsák nőttek,
kékek, sárgák, fehérek, vörösek.
Tövisekkel bevonva az oszlopot,
rózsafának tűnik az ott.
Milyen szép, színes és egyedi,
a kék rózsa valami
újat mutat, s ez tetszik neki.
A rózsafa tövében semmi nem nől,
minden, mi ott él, elpusztul, kidől.
Csak a rózsafa, amely egyedül él ott,
mint az Isten, az éltető, mégis elhagyott.
Ragyog és csillog, fényesen világít,
életem betölti, s minden mi számít,
benne van, a vörös rózsa vére,
a kék rózsa az eszmék felé,
és a sárga az érzéseké,
mik bennem és másban, Leonárdoban
egyaránt léteznek,
s a képzelet,
mely feléled eme oszlop láttán…
Leonardo ismét festeni kíván.
Ezt az oszlopot, a rózsafát,
mely ihletét én adtam neki át.

WSM