Sötétség fedte út
a világot nem értő rút
elme számára gyúrt bút,
fúrt kút vár, már.

Parázslik a szó,
hűs víz hív, mily jó,
szomjoltó tó, folyó,
fényben pislákló,
sugarát szét szóró
alászálló,
utamra ráutaló
testvérem: Hold.

Holt.
Reményben várva
élte teljes volt,
erejét feladva
önként folt-
tá vált, hátrált,
hált, várt.

Így járt,
s haladt, s bár állt,
sírba zuhanva szállt,
táncolt a lét élén,
az idők elején s végén,
szívet tárt,
nyílt karokkal békén,
fogva, adva, s fog-adva
a régen elfeledt,
múlt sodrába veszett,
eltemetett, megvetett,
ősteremtetett tényt:
a sötétség léte szüli
a fényt.

A fényt,
mi megvilágosít,
mi lénnyé lényegít,
legyengít, kiderít,
utamra igazít,
belülről épít, s kiterít.
Igazzá alakít, s érezvén
halovány hajszálait:

Tőrt döf, lök, bök,
kört bont, vért ont,
kér: várj, menj, állj,
élj, hálj, vélj, hálálj!

Éh, szomj, vágy, ágy,
erő, izom, báj, lány,
vér, hús, test, szárny,
lét, vég, álom, határ,
légzet, végzet, képzet,
érzet, erezet, eredet,
kerevet, kert vár rám,
megvált ám, megváltnám,
sejlik mélyről, fejlik
bennem Fény, az érzés:
Ő Én.

A Hold: belső mivolt.
Minden, ami van, volt.
Minden, ami él, s holt,
ami fél, ami egység,
ami életre kél, egy s ég,
ami szép, érdektől menten,
szívet melengető, keblet fenten,
belülről áradó fúrt kút.

Merned kell tenni,
a vizet a kútból kimerni.
Így marad tiszta a forrás,
oszlik szét a rontás, csalódás,
merned kell lenni,
amit érzel, azt beszélni,
kevesebbet se többet, mást,

s majd egynap
remélni, a Hold, a Nap,
s a Csillagpalást,
végleg befogadnak.
Utad végén Magadnak
nyújtanak megnyugvást.

A Hold fénye táncol az éjben,
A Nappal örömmel jár a Fényben,
A Csillagok gyújtják az új jövőt,
Míg fel nem érem az Eljövőt,
A Föld véd, míg védem őt,
Szeretve, várva a Felnövőt,
az új jövőt: a gyermeket,
kiben a Fény megtestesedett.

Bevégeztetett.

~ 2018. május 15.

Beethoven: Holdfény szonátájának első tétele ihlette a verset.