Összekötöm az eget a földdel,
legalább két személyiséggel
élek, néha érzem: több vagyok,
sokszor ragyog,
máskor zokog
az én szívem, és ropog,
vízen járok, tűzben égek,
a végén majd kiégek,
nem bírom ezt a hajszát.
Mégis piszkálom
az alvó oroszlán bajszát.
Amit érzek, hatalmas erő,
elmém szűk keretei közt
tán vakmerő,
csupán a szer eteti őt,
s túlfeszíti a létrát,
zokogva sírok én hát
a válladon, ha itt vagy,
nem vagyok szomorú vagy
letört, csupán hagy-
om, átjárjon az érzés,
a teljesség, a mozgás,
a nagyobb létezés felé
törekvő kiteljesedés.
Talán lesz majd végzés,
erőteljes vérzés,
kiképzés és oldás,
hogy emelkedhessem
a megszokástól az Úr elé,
ez a beteljesedés.
Nem vagyok gonosz,
máskor annyira érzem
magam annak, erőm zeniten,
legott jő Kronosz,
s megáll az idő készen,
mint kódolt, talmi életen.
Elég volt, hagyjál,
szeretlek bennetek,
ez mégsem elég, hagy áll-
jak el az útból, vesszetek,
hátha az Isten ment meg
bennünket, én a pokolba
kerülök, mert otromba
voltam, s gyáva...
Megérint a láva,
a túlvilági kéve,
a búzaszemet a malomba téve
látom át az Isten akaratát,
Mint ő, a nagy költő
is megírta volt, ki megholt:
Ehess, ihass, ölelhess, alhass.
S én ölelnék. Ki ölelni mert,
tudja, végzetem, hogy embert
szeressek, mást nem is tudok,
nevessek, ilyenéletem útja.
De van, hogy felfordulok,
számat becsmérlet hagyja,
csak miattam van, az ego baja,
mert korlátolt az elme,
s nem hitt elégé Őbenne!
Csak a béke és a hit,
ami ér itt valamit,
de érni csak küzdéssel,
érteni pedig csak szívvel,
lehet, szabad, kell.
Így énekel
ezen estén,
a világot furán lesvén
otthonában a "bölcs nihil",
aki még csak nem is civil,
nem is bölcs,
egy éretlen gyümölcs.
Közel az aratás,
hadd legyek hálás,
és hadd mondjam el neked:
nem ismerlek tán,
és csak nézlek, bután,
szívemből szeretlek.