Halk robajok tompán
a lélek hasadékain,
elhagyott gyomrán
át morajlik a kín.

Odafenn sem sejtvén
mi zajlik a magban,
panaszos szót ejtvén
rohan gyászos zavarban
a sok nyomorult szellem.

Megcsömöllött jellem,
ez tajtékzik nyomban,
arcomra kiül, gyomromban
forog, és feszít és mardos,
és készül, és belül vagdos,
mert nemsokára robban! Robban!

S mert ő küld, és irányít:
menj! éld! szívedre rá nyit,
könnyed kicsordul, fegyvered kicsorbul,
majd elönt a forró tűzből fénylő fémáradat,
s a poklot is megjárt, száz hadat vezérlő,
kínoktól megedzve vérében vezeklő,
szeretetében gyilkos áldozat!!!

Remeg a test bele, sejtjében
ott jár a mindenség; az élet.
Félelemmel tölti elmémet,
hogy micsoda erő rejtjében
léphet ember e Szent Földre,
öröklétében rövid időre.

Szeretni, s vágyni,
önmagadat látni,
érezni, s élni,
vérezni, s vélni,
társaidért sírni,
és ölelni, csókolni,
ütni, és hagyni,
hogy tépjen, vágjon,
mindent, és mindenkit,
mindenhol, mindenkoron.

E rövid időt hordozni,
mint hátadon kereszted,
nap mint nap tudatában lenni,
s ráébredni, hogy nincs véletlen,
szenvedést, fájdalmat ígér.

Ha hitvány léted eretnek,
s nem biztat a szó: szeretlek,
nem mész, nem ölelsz, nem fáj,
és érdekel még, hogy mi vár -
magad maradsz magadnak.

S mert tükör által ragadnak
homályos képek bennünk,
hogy felejtsük, mit kell tennünk,
s mi azt hisszük, hogy sejtjük.

A vulkán torkán át folyik a láva,
míg él az Isten, s míg éltet Gaia,
egymást közt cserélik a létet.

S míg tűz él bennem, vagy szikra,
legyek bűnös, vagy birka,
örökké szeretlek Téged!

 ~ Veszprém, 2019. május 10.