Isten! Légy hozzám irgalmas,
kérlek Téged, Uram,
életem ezen szánalmas
szakaszán mutassad meg utam!

El vagyok veszve, agyam zsibbad,
érezni nem tudok, nem lát szemem,
fülem süket, csak hasam dagad,
s már nem érzem magam sem.

Félek, de nagyon, s úgy érzem,
nem élek, sírni akarok,
nem tudok, vérzem,
végem, földet kaparok.

Talán egyszer bevégzem,
de most nyúz
belül egy érzésem,
hogy amit teszek, készen

sosem leszek vele.
S nem tudom mit
tegyek, hogy szeretettel tele
vegyek, amit te adsz, akármit.

Fojts meg, de ne kínozz!
Vagy kínozz, míg a halál
nem pislog, és kihoz
ez állásból, s megtalál.

Ó, Istenem, soha senki
sem ismert engem, s már
magam sem tudom, én ki
vagyok, bolond, buta, szamár.

Verseim gyenge, hideg szókkal
írom, mint Kassák,
s nincs senki, aki bókkal
köszön, hogy szívemet meghassák.

Éreztem életet, s tavaszt,
tüzet, poklot, szerelmet,
éreztem dühöt, keserűt, ravaszt,
önimádatot, mint fertelmet,

s éreztem békét, csendet,
éreztem az egy élő Istent,
találtam félő Rendet,
s benne magam, a kis Tent.

S bár megfogni nem tudtam,
mindig próbálkoztam lenni,
az életem is átadtam,
ennyim volt, s ennyit
tudtam tenni.

~ 2018. március