Éj

Alkonyodó táj, sötét lepel,
mely falvakat, háztetőket lep el,
sötétség terül szerte a világon,
s mint egy álom,
kezdődik valami, míg más véget ér,
az ember nyugovóra tér.
De én ilyenkor élek igazán,
szívem s eszem dúl, mint kazán
tele szénnel; létezem.
Kellemes nyári éjszaka alatt
ülök egy padon az utca közepén,
idekinn senki nem maradt,
csak az a halovány pislákoló fény,
mit a falu lámpái szórnak szét.
S ülök a buszváróban,
hallgatom a természet neszét,
kutyaugatást, tücsök ciripelést,
szelíd szellő fúj a hőgyészi úton,
a sötétség borul rajt végig
egészen addig az udvarig,
hol fekszik földi éltünknek megmaradt romja,
hol testünk végleg megnyughatik.
A táj néma szava szól hozzám,
ezernyi titkot takar e temető,
s hogy én jó nagyapám ott fekszik,
tudom, soha nem halt meg ő.
Távolabbra tekintvén, túl a temetőn,
látom a leplet a puha legelőn,
réten, folyón, cserfaerdőn,
nyugszik a táj, alszik a természet,
csend szava cseng fejemben:
Elenyészet,
az ember ím meg fog halni végleg,
ha úgy dönt, ő nem tér meg,
hamis célokkal átszőtt útját
követi, mit sem törődve azzal,
ki őt szereti, elfeledi múltját,
azt megveti, s gyászos panasszal
esik a földre, sárba örökre,
a világot tette ő tönkre,
s mikor nem számíthatsz
esőre, sem zöldre,
csak puszta, sivár homoktemetőre,
eszedbe jut majd az élet,
amely a tiéd volt, tiéd lett,
mikor már késő cselekedni,
akkor nyílik ki szemed végleg,
mikor majd Ítéletnapodat éled...
Az én falum alszik, de jobban él,
mint Budapest,
lélegzik, hallom, hogy beszél,
csak mondja a sok történetet,
a múltat, jövendőt s jelent,
mert számomra ez mind sokat jelent,
a falu ontja magából a szeretetet.
Mert a szeretet régóta benne él,
táplálja őt a sok rokon, testvér,
kik évtizedeken át világtól elzárva
őrzik az ősök tudását, s valamit,
amit most a Csend ad nekem át,
hallom az éj halk suttogását:
"Te vagy az élet, nem kell hát félned,
szeresd a létet, szeresd testvéred,
szeresd az Istent, ki megtart itt lent,
szeresd a véred, ki ápol majd téged,
szeresd a tested, ne légy önrested,
szeresd a szeret, mert a Szer Etet..."
...s átölel engem a langymelegség,
mennyei fuvallat, talán idegenség,
vagy tán az Isteni szeretet, kegyesség
fogad örökbe önmagába,
míg a szél csak belekezd újra dalába,
s száguld az éj leplét rázva,
viszi szeretét szerte a világba.
Már elmúlt éjfél. A falu mégsem fél.
Itt, hol az idő képes és megáll,
itt, ahonnan a Szeretet száll,
szárnyait szétcsapva szeli a széllel
a szeretet szavával szökkenve széjjel:
Szergény szabadon szerte széllel...
Mikor már nem lesz más, csak por és sár,
a falu nekem akkor is él és áll,
itt, ezen a szent helyen,
melyen,
egykor én is itt nevettem,
s itt bárkiről példát vehettem,
s mindent, mindent megtehettem,
köszönöm, hogy itt lehettem.
Az éjszaka sötét. Az elmém világos.
Feketében a fehér, Tarot-ban a táltos,
erőtlenségben erő, sötétben a fény,
most nyugodni készül e fiatal lény,
ez az én, a tudatom,
mostmár én is megnyughatom...