A káprázat fátyla borul tudatomra,
A gondolat magva eredezik,
s hálóba fonja mindazt,
ami gyökerezik a létben,
de nem értem egészben.

Kínok árnyéka húzódik nyomban,
beborít reggel, és mint lidérc,
szorít irdatlan a mellkasomban.
Ilyenkor fél az ember,
nem mer moccanni sem,
és töpreng.
Eszméletére sem eszmél,
nem zeng dicshimnuszt az égnek,
nem remél szép napot újonnan, de fél.

A káprázat fátyla borul tudatomra,
mintha erre mind szükség volna,
s én csak ülök némán és zavartan,
biztos valami rosszat akartam,
és most kell jóvá tennem,
ezért kell itt lennem,
és nincs időm, hogy lássak,
nincs terem, hogy lépjek,
csak izegni-mozogni,
dúlni, fúlni, és félni,
mert ugye így kell élni.
S hagynék minden abba,
nem dobnék semmit latba,
csak hadd érezzem végre,
mi a lét! Elvégre: élek?

~ Szergény, 2019. nyár