Lassan csukódik be egy ajtó,
vele pislog szemem virága,
mélyre ható varázsaltató:
borulj rám sötétség világa!

Borulj rám, takarj be teljesen,
ó, hadd látlak fekete égbolt,
fiad vár, te örök végtelen,
kinek porhüvelye félig holt.

Tudom, elérem saját utam,
melyen merszen végighaladok,
Te légy most is forrásom s kutam,
veled soha el nem akadok.

Tudom, te itt vagy, vigyázol rám,
része lényednek, részed vagyok,
A Föld az én otthonom, hazám,
társaim emberek, magyarok.

Teremtettél engem a Maggal,
tudtam, mi az én feladatom.
S legyek bár gúnyolva haraggal,
nem mondom soha, hogy feladom.

De kérlek újra, fényességem,
ha valakiben is lángra kapsz,
lobbantsd szívét reménységem,
és immár az ő lelkében laksz.

Míg itt vagyok, s ők látni fognak,
úgy higgyék, vagyok bolond ember,
s rajtam ők nevetnek, ropognak…
De nem baj, más már nekem nem kell.

Sötétség ím együtt a fénnyel,
együtt vágyom veletek lenni,
a föld, a víz, a tűz az éggel,
a végtelenséggel,
örömmel fogok egyesülni!