Metamorfózis
Szonettkoszorú
Metamorfózis
(Szonettkoszorú)
1
A világom: habzó-poros kemence,
benne sok elégett anyag,
kívül lepi égett agyag;
belül bíbor szelence.
A kinti világ kelepce,
belül én, mint nem hanyag
ember valék latyak,
szurok telte medence.
Tisztulni vágyom, essem,
az eső rólam essen,
s mossa habzó testem,
hogy új világom fessem,
lássék újra fessen
kikkel szerelembe estem.
2
Kikkel szerelembe estem,
s láttam szemük fényét,
bennük az Isten lényét,
és őket, önmagam kerestem.
Nem félve, nem resten,
lelkem mély igényét,
a testvériség génjét
lényükben lelten lestem.
Mert minden világon élő,
földből, anyából kélő
szépségét kerestem
s leltem bút nem félő,
őszintén égő, remélő
lélektől átitatott testem.
3
Lélektől átitatott testem,
mint rom templom orom,
újjépítem, míg éri korom,
noha többször elestem.
E vélt ifjú testen
marad még cseppnyi nyom,
a fájdalom, mi nyom,
ami edz minden esten.
Törjön ezer ököl,
járjon keresztül ökör,
Üssön, vágjon petrence,
Erősebb, kiben ötöl
szív másért, s tükör;
Számukra vad kelence.
4
Számukra vad kelence
az én életem, zsongó
fák sora, s izgő-mozgó
rovarok faggyas ketrece.
Egy habzó-poros medence,
fullad bele dongó,
mely lágyan zsibongó
módon lebbent a ketrecbe.
De tudja, ki ismer,
szemembe nézni mer,
nyitott a kelence.
Ki szemével nem lát,
hanem csak szemén át:
Látszat e kelepce.
5
Látszat e kelepce.
Látszat a rács, a falak,
akár a vízben a halak
s a velük töltött medence.
Habzó-poros kemence,
esővízzel átmostalak,
a látszat: hát most halak-
szűz égi szekerce.
Látszat ím más is,
nem kímélve mást is
befestem testem,
s e kornak alkonyán,
az Aranylét hajnalán
vadul ébred lelkem.
6
Vadul ébred lelkem,
közel a boszorkány tanya
határa, hol nem hat egy banya
bűbája-bája sem nekem.
Táltos lovat leltem
ki gyenge, s csupa ragya,
míg a szűztengely-tanya
tetején át nem keltem.
Ő ad erőt, velőt,
vad erejével őt
nem éri veszedelem.
Ha az újkorba lép
az ősmagyar nép:
én is köztük leledzem.
7
Én is köztük leledzem,
majd újra a mában feledve
próbálok magamon nevetve
élni: így edzem.
Céljaimat pedzem,
Haragot nem engedve
éltem nem tengetve
magamnak tetszem.
S legyen ez elég,
hogy másokat még
látsz-e, szeretsz-e?
Mi nékem adatott,
általam Néktek jutott,
Mint Isten kegyence.
8
Mint Isten kegyence,
teszem itt a dolgom,
hogy kiérdemeljem e módon
éltem, ujjaim perece
feszül, zsibbad persze,
még így sem mondom,
hogy nekem ez gondom;
vagyok lelkem fegyence.
A felszín kopár,
de szép, nem sivár,
belül indít erőket,
melyek már nem kímélnek
senkit, kik utálnak, félnek;
megértem mind őket.
9
Megértem mind őket,
ki ismer, csenddel szól,
ki fél, nem ismer jól,
lát magasból tetőket.
Utálva dúlhat, röhöghet,
ha kérdez fedezék alól,
sejtelmet nem karol
értelemmel, erőket
indít, ellenállást,
mert megélni a csodálást
nem űzi belül őtet.
S hagyni, véle nem törődve,
az belül zúdít megedződve
Langyos nyári esőket.
10
Langyos nyári esőket
éltem át, mosott az ár,
a zuhéj, ázott a határ,
fuvallat fedett bennönket.
Tiszta, égi felhőket
bontott ki szívem, bár,
tudtam, elmúlik, vár
valahol messzi erdőket.
Az élet az erdőben
zsongás, az eredőben
zsibongás, öt font kendert
áztat az eső, míg az megnő,
hogy rájöhessek, minő
áldom, szeretem az embert.
11
Áldom, szeretem az embert,
a Teremtő teremtményét,
a fent és lenn eszményét
keresztezve tengert
támaszt tűzzel, rendelt
sárba az Égi Úr fényét,
a lég-lélek reményét,
nem álló állatot: embert.
Ki mozog, miközben áll,
nyugvó sasként száll
magasba, s feléled,
ésszel, de nem észből,
hanem szívből és vérből
enyém az út, az élet.
12
Enyém az út, az élet,
végighaladok, de hova
visz, nem tudom, tova
már nem lök hiú képzet.
Életemnek boldog véget
nem vet a sors, a kova
sziklán épített temploma
szívemnek tüzben égett,
hogy tornyai erőst legyenek,
s múló percei a végtelennek
láttassák: sorsod az enyészet,
és - erőst várva, bízva, tudva,
a kábulatból felocsúdva -
a szeretet s az eszmélet.
13
A szeretet s az eszmélet
jut osztályrészül nekem,
hogy becsüljem meg éltem,
s felismerjem, ez a képlet.
Embertől származik becsmérlet
testvérhez, kit még nem
ismer, hisz önmagát sem
látja, érzi, csendélet
nem járja át testét,
nem hallja szívét, lelkét,
a legbelső gyermeki Embert,
s mert én hallottam, vágytam,
s mást már nem kívántam;
Én letészem a fegyvert.
14
Én letészem a fegyvert,
a szavakat lélektelen.
Nem szólok érdemtelen,
s nem mondok ellent, mert
tudom, a hajdani Édenkert
majdani csak Véled lesz,
s ahhoz Te kellesz,
ki belül magára vert
hadat, fájdalmat, s vérzett,
hogy újra önmagára nézett,
s ismét kiteljesedett.
Csak így élek én is,
szeretlek, remélem mégis,
hogy velem a lét beteljesedett.
Mesterszonett:
A világom: habzó-poros kemence,
Kikkel szerelembe estem,
Lélektől átitatott testem
Számukra vad kelence.
Látszat e kelepce,
Vadul ébred lelkem,
Én is köztük leledzem,
Mint Isten kegyence.
Megértem mind őket,
Langyos nyári esőket
Áldom, szeretem az embert.
Enyém az út, az élet,
A szeretet s az eszmélet:
Én letészem a fegyvert.
~
Arclocki Magar
2017. november - 2018. április