Magasztos Úr,
atyánknak Istene,
fordulok hozzád
kérdő szemekkel.
Időtlen időkig,
s azokon keresztül
hordád, cipeled világod
keresztjét, s viseled
sorsát minden élőnek.
Erős, vasakaratú
férfiúi Isten vagy, ki 
erőt ad, ha sok a jaj,
s villámoddal támasztasz
életet a holtba is.
Mégis feledkeztél rólam,
Trósz fiáról,
s feledtem én mindent,
mi élő anyag, ha vagyok.
Nem tanítottál, mire
tanítottad a nép felét,
s hogy adná tovább
az egészséget és mámort
egyikőnk, elvágtad az utat,
vakká lettem.
Hogy kössem össze
eget és földet,
e tant nem kaptam,
de kerestem,
s most üresen állok,
tán vénül, egyedül,
s reményeim vannak csak.
Nem jöttél, s nem kergettek,
nem hívtál, s nem volt csáb
a tanban, melyet nem érthettem,
s mert süketítettek a világ zajai,
nem érettem feladatra nélküled.
Egyedül vagyok ím,
vadásznék, bár íjam gyönge,
s fából építenék házat,
de csak kunyhó áll helyette;
elismerni Hellászban nélküled
nem fognak, s jogaim sem
gyakorolhatom, mert
felnőttem, de mi végett,
ha csak egyszer is adnám,
amire vezettek.
S kifordítá vad koroknak gonosz
istensége beszédek armadát,
nem lesz többé magasztos
tanítás belőle, s egymást öli
vagy egymást öleli, de soha
meg nem érti szavad.
Ketté oszlik néped fele,
s lesz népednek két félben
négy negyede,
kik nem értik,
vagy félreértik a tanod.
De érzem közelséged,
aranyon villámló koronád,
s villámot szorító kezeid,
arcod, s hosszú hajfürtjeid
erőt árasztanak, mely
alkot s pusztít világokat
akaratod szerint.
Érzem erőd, energiád,
mint Héra anyánk méhében
újra élőt fakasztasz;
küldesz egy csodát!
De feladatom, mint Tiéd,
s mint ember, ha nem isten,
ezért élek, s szeretek.
Tán felejtettél, de tudom,
hogy szerettél, tán én hibám
volt, de emberemnek általad
tanítom mégis tanod.
Ezer arcát mindenek Atyjának
s ezer szívét mindenek Anyjának,
ím várlak, hogy egy nap 
engem is a csillagokhoz emelj,
hogy fényeskedjek a Mindenhatónak,
s testvéreimnek benne,
s általad a Földön,
örökre.