Sötétből a fényre léptem,
sírtam, fáztam és téptem
a markomba kerülő mindent;
új valami vár itt lent.

Tapasztalat és meg-élés.
Ehhez elég a megélés?
Mégsem élek én igazán,
hiába veszem lazán.

Tarka képletek, számadatok,
kék függönyről gondolatok,
jobban tudomok, hülye vagy!-ok. -
A pokol kapujába futok!

Felállt ím az ész érája,
az intellektus bő szférája,
bárki tud bármiről bármit
s hittel hiszik; csak ez számít.

Felépítesz egy világot,
olyat, mit körülhatárolt
az elméd, s ebben mozogsz,
biztonságban robotolsz.

E biztonság éppoly hamis,
mint a határ, látszat az is.
Biztonság, mert erőst bízol,
egod nő csak, s te hízol.

Korlátolt, így csak fél,
lényed eztán mindig fél,
hogy mitől: a léttől,
önvalód végtelenjétől.

Felfogni ésszel lehetetlen,
itt a kettes tehetetlen,
csak egységben látni, ennyi,
nem számolható, mennyi.

A szív tere az igaz út,
a szeretet ereje kút,
nem raszterez, nem válogat,
zárványokat kitárogat.

Az energia ismét foly tán,
igaz megélésünk folytán
lényünk a felismerés,
hogy az ész az élethez
kevés.

S legyen szerepe bár egy,
mint Luciferé Isteni kegy,
a tagadás, a kettős látás,
az anyag, a Föld is hálás.