Nem látod a világot.
Az egész csak látszat,
eléd tárul egy álom,
mely rajtad áthat,
de Te nem létezel;
valahova érkezel,
s nem tudod, vétkezel
akkor, ha keresed, kutatod
a választ, mutatod
az okot, a célt; étkezel
szavaidból, ezzel táplálod
magad? Ettől vagy erős,
s magadnak szuperhős,
ettől vagy élő, nagyszerű,
s ha ez itt nem meseszerű
valóság, te mégis azt képzeled,
a Választ hiszed, hogy megleled,
de mind hiába, amit teszel,
mert itt Te már sose leszel,
az élet ketté reszel,
s a földről eszel,
moslékot, maradékot,
vért, amit te ontottál ki
szavaiddal, s most égeti
torkod a halál tüze,
érződik a vérszenny bűze,
Gyilkos vagy!
Azt hiszed, te tudod, mi a lét,
s hogy nem volt soha semmi tét,
hogy mindez csupán játék,
akkor mire vágysz még?!
Mond hát mi kell még,
mire van szükséged?
Valakire, aki megismer Téged?
Valaki, aki, ha megismer, megöl,
s még akkor is te leszel legelöl;
ha megismer, te, mint első,
s mint egy kártya, alsó és felső
elhullsz, mert lényed itt nem élhet
tovább e végletes halmazban,
ide szellem nem léphet
összenyomorodottan,
s itt azt mondani, amit más nem lát,
csak adja hátadra a keresztfát,
s rugdalnak a Sionhoz téged,
hogy ott oltsák ki forrongó véred,
ott tűzik ki emberi véged. -
Itt dolgod van még neked,
még ha néha el is feleded,
kínozni fognak, gyötörni,
de Téged majd nem tudnak megtörni.
Az idő kevés,
s e lét elől
nincs már menekvés...
Végezd el, mit kérek tőled,
s én bárkit ellökök előled.
Szavak, gondolatok, tettek,
félelmek, miktől mindenek rettegtek;
többé nem vagy Ember. -
Vége van! Kelj fel!

Ars poetica