Egyik órán róla,
másik órán rólam,
harmadikon ugrok,
s már nem élek a Valóban.

Elveszek az Űrben,
a Káoszban, a Zűrben,
ami körülfon bennünk’,
cérnával a tűben.

De a fonál elszakad,
csak mindig megakad,
azokon, kik várnak,
rajtuk megtapad…

Leírom vágyam,
ahogy vetem ágyam,
ahogy mindenki bán velem,
ridegen vagy lágyan.

Élek egy térben
egy hamis Egészben,
s egy másik világban,
idebenn, az enyémben.

Kívül az idő,
semmi, nem létező,
s minden, egy Világkódex,
én mint érző, kérdező.

Sok érzés dúl,
lelkem megvadul,
választ kér, de nem kap,
önmagába fúl…

Félni a léttől,
a hamis Egésztől,
hol rabszolga vagyok,
talpamig tetőmtől,

félni embertől,
attól, ki embert öl,
s ki szeret, becsül,
könnyeket letöröl,

félni magamtól,
az óriás Vadtól,
ki a világot érzi magában,
és született a Magból.

Hát félek. Félek…
Azt hiszem, élek.
Élet a Földön, s azután örökké,
mint szerelmem… remélek.
Bocsánatot kérek…

Egyszer volt az ember,
egyszer voltam én: EMBER!