Huss! és csend. Éj.
Leküldtek. Nesze: élj!
Elengedték a kezem,
feladván azt nekem,
legyen itt lenn életem.
A fényből alá szállottam
minden este, és álmodtam,
színeset, szépet, forrót,
a tűzhöz igen hasonlót,
skarlát vörös isten ugrált
előttem, és mustrált:
én az Úr vagyok, hát
nekem engedj!
De Jézus Atyja is szólt,
őt nem láttam, nem volt
alakja, szeme, szája, neve,
nem mondott mást, vele
zuhanjak a mélybe bele.
A mélybe, vagyis magamba,
a fény belökött a magba,
és egyre csak estem,
mígnem felébredtem.

~ 2022. július 23. Szergény

Forró kerevetben
sűrű éjt látok,
fagyos külvilág -
messze kiáltok,
ahol ti álltok,
ti vérző Szentek,
Istenhez felkentek,

Ti oda felmentek,
a Bárány színe elé,
ott ültök, szolgáltok,
nézitek, hogy szolgátok
esdeklőn les rátok,
belül mardosó tűzzel
megannyi évnyi bűnnel

a kegyelemdöfést várva,
pőre testjét kitárva
fagynak, esőnek, tűznek,
minden földi élő bűznek
és szent rothadásnak;
hogy a lelkét adhassa
majd a tébolyult világnak,

hogy ez ördögi szennyben
kovácsolt lelket a mennyben
szeretve fogadjátok,
fogjátok, s adjátok
a földnek vissza,
legyen áldott, ki issza,
e rév bennük vérré váljon,

s mind Titeket háláljon;
és teste legyen étkük,
kiket megnyomorít vétkük,
és törvénytől görnyedő
gerinccel állnak förmedő
farizeus szóra, riadóra,
míg jő az utolsó óra,

hol halálukban éltük élik,
az Örök Élet Lángja fénylik,
Krisztus szava járja át majd
mindnek szíve oldalát, kard-
jával közepét, lége tüdőt,
földje epét, tűze májat,
víze vesét; mindent fájat,

ez a kín most mindent áthat,
testeden most mindent áthajt,
mi voltál, vagy, és leszel,
mikor már semmit se teszel,
elméd már nem neszel-eszel,
akkor megkapod, veszel, s eszel:
Így te is Ő, Test-Vére leszel!

 ~ 2020. november 24., Szergény

Az ég reped, szemem mered
a Végtelenbe, ahol ered
az Erő, ahol Lélek elő-lép
s teremt létezést mintaképp,

mint aképp, vonul alá és fölé;
az égi-földi Kígyófő, övé
az áldás: tartás, oldás a munkája,
mozgását állásba, formába zárja.

De kitör az Élet e vár(ás)ból,
búcsúzik minden megszokásától,
nem moccan, mégis halad,
elmegy majd, de mégis marad.

~2020 február

Fényes égbolt magaslik felettünk.
Nappal látunk, megélünk, menekszünk,
Megyünk, várunk, fizetünk, vetekszünk,
verekszünk; ugye el ment az eszünk?!

Utolsót szítok, végső harcomat,
láng legyen szemem, gyújtsa arcodat,
igazság magja szívünkbe férjen,
álcák játszmája álomba térjen.

Véres kést tolt húsomba alakod,
Karddal ölnél, ha volna bal karod,
Jobbal tartod fordított kereszted,
mereszted, míg végleg nem ereszted.

Nincs itt már titok, minden nyitva van,
száll még a szitok másra minduntalan,
gazság pora betakar bennünket,
nem látjuk-éljük vérből lelkünket.

Kényes kép volt, múltamból feledted,
Habbal átszőtt képekkel keverted,
Legyünk bárgyúk! hitetted, nevetted,
te tetted! Mert, Uram, Te engedted!


Pokolba birtok, minden tiéd itt,
némán sikítok: Nem, az Isten hit!
Az Egy, a Mind, a Teremtő Égbolt,
a Fény, A Vég, A Kezdet: Ige volt!

Kérges vén folt, anyagba leszálltunk,
Haddal vártál, Fényhozó Királyunk,
Kellünk. Ellünk. Középen mi állunk,
mi várunk, Menny és Föld forr minálunk.


~ 2019. október 8., Szergény

A kör bezárul azonban,
a körbe zárva nyomorban
senyved, aki kérdez:
mire jó mindez?
Hálátlanul tartja arcát,
a fájdalom vívja harcát
a jelen pillanat ellen,
hogy gyorsabban teljen,
vagy örökre megálljon,
vagy várjon és várjon,
hogy a halál kaput tárjon,
amit vágyjon az, ki menekül.
Ím: a sátán ügyködik remekül.

Szembe sétálsz velem,
szemed azonnal keresem,
rád nézek és látom,
te vagy az én barátom!
S nem érdekel, honnan,
miért jöttél, mondod,
nem az enyém,
és nem a te gondod!

~ Szergény, 2019. július

Ó, de nagy szó volna hallatni,
mi a képesség, s mit tudok adni,
mind értem, miattam,
naggyá engem tenne a szó,
s tekintélyt is adna, mert olyan,
mintha parancsba vonnák:
legyen, aki akar!

~ Szergény, 2019. július

Reggel, mikor felébredek,
s olyankor mindig töprengek,
mintha másvilágból kelnék,
mintha bezárva lennék,
mintha azt kérnék tőlem,
valaki legyen belőlem,
vigyem, akiért jöttem,
tegyem, amiért jöttem,
siess, csináld, vegyed,
a kérdést fel ne tegyed!

Felkeltem az ágyból,
menten kávét megszokásból
készítek, de szívfájdalom,
hogy tölti testem a szánalom,
hogy élem meg a szenvedést,
hogy követi bűn a kelést,
hogy nem szabadít meg senki tőlem,
hogy nem kérdik, mi lett belőlem,
hogy nézlek, s rimánkodok,
kérlek, bocsásd meg vétkeimet!

~ Szergény, 2019. június

A káprázat fátyla borul tudatomra,
A gondolat magva eredezik,
s hálóba fonja mindazt,
ami gyökerezik a létben,
de nem értem egészben.

Kínok árnyéka húzódik nyomban,
beborít reggel, és mint lidérc,
szorít irdatlan a mellkasomban.
Ilyenkor fél az ember,
nem mer moccanni sem,
és töpreng.
Eszméletére sem eszmél,
nem zeng dicshimnuszt az égnek,
nem remél szép napot újonnan, de fél.

A káprázat fátyla borul tudatomra,
mintha erre mind szükség volna,
s én csak ülök némán és zavartan,
biztos valami rosszat akartam,
és most kell jóvá tennem,
ezért kell itt lennem,
és nincs időm, hogy lássak,
nincs terem, hogy lépjek,
csak izegni-mozogni,
dúlni, fúlni, és félni,
mert ugye így kell élni.
S hagynék minden abba,
nem dobnék semmit latba,
csak hadd érezzem végre,
mi a lét! Elvégre: élek?

~ Szergény, 2019. nyár